A sziget körül belül 800 méter hosszú és 200 méter széles, de mérete függ a vízállástól is. Csupán pár házat laknak egész évben, főként nyaralóként használják őket. A házak nagy része a sziget fő útjáról, a hatalmas platánokkal végigültetett utcájáról nyílik.
Anett és Balázs a nyugalomért költözött a szigetre. 2 kutyájukkal már az egész évet kint töltik, árvizek idején is.
A házak lábakra épültek, árterület, így számoltak a nehézségeivel. Magasabb vízállásánál a Duna ellepné a lakószintet is.
Vilma a szüleivel és nagyszüleivel jár ki a szigetre. Így 3 generáció is használja a nyaralót. Saját szavaikkal élve ebben a „rezervátumban”.
A sziget „lenti” felében volt a hajóállomás. Persze azóta Lupa változott, de a növényzetben még a mai napig megtalálható a régi kikötőbak.
A sziget központja, „szíve” a büfé. Itt, még ha nincs nyitva is élet van. Zoli a büfé vezetője és Árpi a sziget gondnoka árvíz idején nézi a meccset a büfé teraszán.
Sétálgatva szemünk elé tárulnak a sziget múltjából megmaradt darabok, ma már rozsdás táblák, hinták.
Sanyi Bácsiról lett elnevezve a büfé, ő alapította, mielőtt fia Zoli vette át. A büfé előtt bolt is volt itt, de ami biztos, hogy amint beköszont a jóidő, fürdőruhás, evezős emberek lepik el a nagy füves területen felállított napernyős asztalokat egy hideg üdítő mellett.
A szigetnek egyedi hangulata van. Kicsit olyan, mintha itt megállt volna az idő. Elfelejtett a "kinti" világgal változni és megőrizte régi varázsát.
Árpi a sziget gondnoka, rendjének jelenlegi „őrzője”. Évtizedek óta itt él. A szigeten található egy gondnoki lakás, itt él ő, ahogy a korábbi gondnokok is.
Az első igazán modern házat Kozma Lajos tervezte, ennek a mintájára épült meg a többi is. Szobáinak stílusa pedig igyekszik korhűen megőrizni a régi sziget hangulatát.
Már szinte „mindennapiként” kezeli az árvizet, készítik elő a kajakokat az utcánevezéshez, a kutyákat átviszik a partra a reggeli sétájukhoz, a büféhez már sétálnisem kell, a szigetgondnok a lépcsőhöz köti ki a motorcsónakot.
Árpi mellett Tibi segít a sziget gondozásában. 40 éve van itt ás bár nincs itt háza, nem lakik a szigeten, mégis mindig kijár.
Más a viszonyuk a Dunával, mint másoknak, legyen az evezős, horgász vagy akár egy valahol a Duna partján élő család. Hiszen körbe veszi őket, árvíz idejénakár elárasztja az egész szigetet. Mindennap rajta kelnek át.
Ha jön az árvíz, fentebb kell pakolni. Ha nem éri el a felső szintet, akkor elég afelsőbb polcokig cipekedni, ha nagyobb ár érkezik, akkor a még fentebbi szinttel kell számolni, még a víz megérkezése előtt, különben a nyakig érő vízben kell pakolni, akár télen is.
Árpi a büfé konyhájában készít ebédet.
Amint tetőzik az árvíz figyelni kell az apadásra, utána pedig el kell kezdeni letakarítani az iszapot az utakról, épületekről, a természetnek viszont kell egy- két hét amíg magához tér és a szürkeségből a táj visszatér a zöld látványába.
Tóni egyike az ”ősi” lupai családoknak. Bár a hideg teleket nem kint töltik, az év többi részét igen. Az ebédet pedig mindig kint, a kertben készíti el. Azt mondja, amíg az árvíz nem lepné el a tűzrakó helyet, addig ő a vízben is kint állna és ott főzne.
A természet és a nyugalom körbeöleli a szigetet. Olyan egyedi „világa”, közössége van, amit nem hasonlíthatunk máshoz. A házak, az emberek, a környezet, a természet és persze a Duna. Átérve úgy érzi az ember, hogy nincs a városhoz kötve. Ők pedig Lupáért és ezért az életért vannak itt.